Mennyiszer halljuk, olvassuk annak a bizonyos közösségi oldalnak a megosztásainál lévő kommentekben, hogy ilyenkor hol vannak a szervezetek? Minek vannak,ha nem segítenek? Miért csak a pénzt kéregetik,mikor ha segítség kell,nem jönnek?

Leírom a saját szemünkkel,mi hogyan látjuk ezt.

Átlagosan 20-25, esetenként 30 kutyusnak viseljük gondját egy időben. Természetesen sajnos mindig akkor érkezik újabb bejelentés, amikor már úgy érezzük,nincs tovább,mert már helyünk sincs, pénzünk, vagyis inkább tartozásunk ismét az egekben, energiánk is már fogytán...Mikor azt mondom, nincs helyünk már, az szó szerint azt jelenti,hogy a fürdőszobánkat is elfoglalta egy négylábú.

És ilyenkor kapunk egy hívást, hogy nagy a baj, segítsünk! Amikor tudunk, minden esetben kimegyünk a helyszínre, ha máshogy nem is tudunk segíteni, legalább chipet nézünk, fotózunk.

Aztán mikor kiérve ez fogad minket:

vagy ez:

akkor tudjuk,hogy bármi történik, de megoldjuk. Nem tudjuk hogyan, nem tudjuk hova, és azt sem, miből. Kérdezgetjük egymástól,hogy most mi lesz? Aztán a válasz, ami már jelmondatunkká vált: majd lesz valahogy! Mert talán még van egy szabad szobasarok, egy szabad fürdőszoba, egy szabad fészer.

Van eset,amikor nem tudunk mindannyian részt venni egy mentésben. Minden tagunk tudja, mi a helyzet minden téren, mégis mindannyian remegve azért felhívjuk egymást, hátha mégis valakinek eszébe jut egy megoldás, egy aprócska sarka egy szobának,ahova mégis el tudjuk tenni. Így volt ez Leila cicánál is. Csapda vágta le a lábát, sebe elfertőződve, mégis bújik, dorombol tagunk ölében, aki a maga pechére, Leila szerencséjére abban a rendelőben dolgozik,ahova megtalálói beszaladtak vele. "Tudom, gáz van, tudom,hogy nincs pénz, de segítsünk rajta!! Megérdemli!"

Napokig tudnánk sorolni ehhez hasonló példákat. Csont és bőr árvák,

fiatal lélek, rettegő tekintet, mégis bízni akarás.

Emberből vagyunk. Tudjuk, használnunk kell az eszünket. Tudjuk,a már meglévő védenceket nem sodorhatjuk veszélybe. Nekik oltás kell, nekik enniük kell. Mégis, mikor ilyen esetekkel szembesülünk:

az eszünk cserben hagy, és a szívünk kezd el diktálni. Szavak nélkül is,de erre esküdtünk fel lélekben: segítenünk kell nekik, mert lehet,ha mi nemet mondunk, nincs több esélyük. És mindenki higgye el, ha egyszer egy igazi állatvédő azt mondja, bármennyire is szeretne, egyszerűen már nem bír segíteni, akkor ez valószínűleg nem csak kifogás már. És akkor ő ebbe kicsit belehal. Mert tudja, lehet ő volt az utolsó esély :( :( :(